Purgatórium: Huszonharmadik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

Forese és a soványak

Míg szemeimet így a lomb setét

zöldjébe fúrtam, mint az szokta tenni,

ki madárkákra veszti életét:

"Fiacskám, most már ép ideje menni" -

szólt, ki atyámnál több volt - "hogy ne vesszen

engedett időnkből hiába semmi!"

Szivessen fordultam s mentem szivessen

a két Bölcs után, kiknek bölcs beszéde

örömmé tette, hogy nyomuk kövessem.

S ím, sírás szállt, és ének, itt a légbe: -

"Labia mea, Domine" - s ki hallá,

kínra hangolta, és gyönyörüségre.

"Mely hang szürődik itt fülünkbe, dallá?" -

kérdém; s a Mester: "Bizonyára árnyak,

így oldva bűnük bilincsét" - sugallá.

Mint vándorok, kik gondolkodva járnak,

ha találkoznak idegen csapattal,

utánuk fordulnak, de meg nem állnak:

úgy jött utánunk, gyorsabb mozdulattal,

utólért, s elkerült, de szembebámult

egy csapat árny - s ment, néma áhitattal.

Szemük fekete gödre mélyre tágult;

az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák

csontjukon, a csont formái után nyúlt.

Nem szárította hajdan íly soványság

Erysichtonnak sem csontig a bőrét,

bár hiun hajtá enni bősz kivánság.

S én gondolám magamban: "Im a dőrék,

kik várát veszték szent Jeruzsalemnek,

hol Mária fiába verte csőrét."

Gyöngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;

ki minden arcban azt olvassa: OMO,

itt jól láthatta alakját az M-nek.

Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló

víz csábjától, vagy alma illatától

lehessen lélek gyötörve hasonló?

S én is, mivel nem láthatám okát, oly

csupa csont-bőrré hogy őket mi tette,

nem térhettem magamhoz a csodától;

mikor egyszerre szemét rám vetette

feje mélyéből egy árny, s fölujongván:

"Mily kegy engedte ezt nekem?" - rebegte.

Nem ismertem föl arcán, csak a hangján:

s amit elzárt az arc, azt fölnyitotta

a hang, fülembe ismerősen zsongván.

És ez a szikra újra fölszitotta

az elváltozott ajk régi emlékét:

Forese arca rejtezett alatta!

"Ne nézzed" kért ő - "bőröm aszu kérgét,

mely régi színét rejti most; ne nézzed

árnyam husának sorvadt semmiségét:

Magadról beszélj: mire szánt a Végzet?

s milyen két lélek vezet erre? Kezdjed

a szót, s ne szünj meg, csak mikor bevégzed!"

"Arcod, melyet szemeim megkönyeztek,

mikor meghaltál, most épannyi búra

indít" - feleltem - "hogy ily húsa-vesztett.

Az istenért, mi tépi és mi dúlja?

úgy bámulok, ne várjad, hogy beszélek:

ki szólna, míg ily kérdés gyötri-fúrja?"

"Örök végzésből" - felelé a lélek -

"itt titkos átok rejlik vízbe-lombba':

tagjaim attól ollyan ösztövérek.

S mind, aki itten dalol sírva" - mondta -

"mind, aki csak torkát szolgálja, míg él,

így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.

Az édes alma illata s a híg ér,

mely fája lombját öntözi sugárba,

éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:

és nem csak egyszer újul, körbe járva,

kínunkra itt ez éh-szomj, kínra, mondom;

mondhatnám inkább: üdvünknek javára,

mert e szomj az, mely a Golgota-dombon

vezette Krisztust, hogy majd mondja: »Éli«

s megváltásunkért vért örömmel ontson."

És én: "Forese, hogy megszünve élni

régi világodat jobbal cserélted,

több idő nem tellt, mint alig öt évnyi.

S ha erőd fogytát hamarabb elérted

vétkezni többé, mint a kincses bánat

óráját, mely az Úrral megbékéltet:

hogy' engedett már íly föl a Bocsánat?

Azt hittem, hogy még odalenn talállak,

ahol az évért év szedi a vámot."

Felelte: "Hogy már ily magassan állok,

s itt szürcsölöm e kínok édes ürmét,

Nellám könnye tevé, mely sohse fáradt,

s imája, mely kivitte, hogy ne ülnék

a Várakozás szikláján, de minden

körön át hamar ide fölkerülnék.

Ó, özvegyecském, társam, drága kincsem!

annál jobban megnyeri az Urat

az ő jósága, mert egy, s párja nincsen:

mivel a szárd föld Barbagia alatt

még mindig szemérmesebb asszonyában,

mint a Barbagia, ahol ő maradt.

Mit mondjak többet teneked, barátom?

Látom az órát, melynek ez a mái

óra nem lesz még régi óra, látom,

mikor szószékről fogják prédikálni

a rossz flórenci nőknek a tilalmat,

keblük' bimbóstul mutogatva járni.

Mely barbár népnél kívánt külhatalmat,

papi korbácsot, mely pogány hazába',

az ős parancs, hogy: »Tested eltakarjad!?«

De ha e kacér népség igazába

tudná, terítve hogy reá mily asztal

vár: már a jajra nyitva volna szája.

Mert ha látásom igaz-volta nem csal,

előbb lesz bús, mint arca szőrös annak,

akit ma még a csicsijja vigasztal.

De ne rejtsd, testvér - kik közelbe vannak,

mind, s nemcsak én már, bámul lesve, nézzed -

ki vagy, hogy megtör rajtad az arany nap?"

És én feleltem: "Ha visszaidézed,

hogy' éltünk együtt, én veled, s te vélem,

az emléket ma is súlyosnak érzed.

Ilyen életből vitt ki bölcs vezérem

(ki ott megy), mikor nemrégibe tölten

ragyogott annak húga át az éjen" -

(és a Napra mutattam) - "vitt ki törten,

valódi holtak éjén át, valódi

húsban, mely most is őt követi bölcsen.

Onnan e Hegyre hítt vigasztalódni,

hol ti, kiket elgörbitett az élet,

köröngtök; újra sudárrá tolódni!

És addig mondja, hogy tovább kísérhet,

míg nem találkozom Beatricével:

ott el kell válnunk, úgy szól az Itélet.

Vergiliusz az, aki így vezérel", -

(s mutattam) - "s véle láthatod az árnyat,

ki miatt előbb mind ez az egész hely

rengett, örülve, hogy feljebbre szállhat."

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!