Purgatórium: Tizenhetedik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

A harag víziója

Emlékezz vissza, olvasó, ha Alpok

közt köd lepett meg, melynek fátyolán át

csak úgy láttál mint bőrön a vakandok;

mikor aztán a vastag, sűrü párák

ritkulni kezdtek, a Nap bús korongja

gyöngén ütötte rajtuk át sugárát:

s képed lesz akkor róla, mily borongva

tünt a nap nékem legelőbb föl ottan,

mely már az égtől búcsuzott busongva.

Mesterem hű léptéhez igazodtam

léptemmel, füstből így érvén a fényre,

mely már elhalt a mélyebb hajlatokban.

Ó, Képzelet, ki úgy vonsz néha félre,

s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen,

bár száz trombita harsog is feléje:

ki mozgat téged, ha érzékeink nem?

Sugár mozgat, mely maga gyúl ki, mennyben,

vagy gyújtja, aki onnan néz le - Isten.

Annak haragja tünt képzeletemben

lelkem elé, ki hajdan oly madárrá

változott, melynél egy sem zeng külömben.

S elmémet ott úgy önmagába zárá

e képzelet, hogy látszott, semmifajta

hatás a külvilágból nem talál rá.

De új kép jött, az első tovahajtva:

egy feszületet láttam, s vad-dühödten

függni egy embert, és meghalni, rajta.

Nagy Ahasvért alatta jól kivettem

s Esztert, nejét, s Mardócheust, ki époly

igaz volt szóban, mint cselekedetben.

Akkor egyszerre elpattant a kép, oly

hirtelen, mint a buborék, ha könnyű

vízburka léggé vékonyúlva szétfoly,

s egy lánykát láttam; hullt a sűrü könnyű

szeméből, s így szólt: "Mért kellett kívánnod

meghalni inkább, semmi lenni, szörnyű

anya te! mintsem elveszítsd a lányod?

Így veszitettél épen el! S a másik

gyászomnál inkább búsulék utánad!"

Mintha alvó szemekre rásugárzik

hirtelen új fény, s megtörve, az álom

egy percre még a pillán tétovázik:

úgy haloványult el a látományom,

mert fényt éreztem, rendesnél nagyobb,

vakító fényt, verődni szempillámon.

Megfordultam, hogy lássam, hol vagyok?

és egy hang szólt: "A följárás amott van!" -

amely figyelni másra nem hagyott.

És látni akkor, hogy ki szólhat ottan,

oly vágyam kelt, hogy a teljesülésig

nem hihetém, hogy lehetek nyugodtan.

De mint a nap oly szemvesztőn fehérszik,

hogy fátyolt von rá a saját sugára,

úgy éreztem, hogy szemem fénye vész itt.

"Ez: égi szellem, ki a szirt fokára

utunkat kérés nélkül megmutatja,

és önnön fényét takará magára.

Mint mi magunknak, kéretlen ugy adja

ő másnak; - mert ki gondban látja társát

és még kérést vár: kész, hogy megtagadja.

Hát meg ne vesse lábunk, nóggatását:

hágjunk föl, mert ha eltün a sötétben

a nap, megint várnunk kell virradását!"

Szólt; s lépte nyomán lépve gyönge léptem

ím akkor egy lépcsőhöz közelít;

és amint az első fokára léptem,

szárnycsattogást hallottam, közelit,

legyezni arcom, és hangot: "Beati

pacifici - kit rossz düh nem hevít."

S kezdett a csúcson mind magasbra hágni

a végső napsugár; és jött az éjjel;

már egy-egy csillagot lehete látni. -

"Ó, erőm! mért folysz oly egyszerre széjjel?" -

mondtam magamban, érezvén, hogy ott már

lábam hatalma egy lett a csekéllyel.

Fenn voltunk, hol a lépcső elfogyott már

s akképen álltunk, mintegy megszögezve,

mint gálya, mely a révbe ért be s ott vár.

S én, figyelmemmel mind csak arra veszve,

hang ez új körben zeng-e át a tájon,

költőmre néztem, ily szavakba kezdve:

"Milyen bűn kell itt hogy tisztúlva fájjon?

Szólj, atyám, oltsd el e kiváncsiságot:

ha lábunk áll is, szavad meg ne álljon."

S felelt: "A jó szerelme hogyha bágyad,

a testi létben: itten ébred újra;

itt feszítik a lankadó lapátot!

De hogy még tisztább szavakból okulna

elméd: figyelj rám, s akkor, itt nyugodván,

hasznos gyümölcsöt szerezhetsz az útra."

"Sem a Teremtő nem volt soha fogytán,

sem a teremtmény" - kezdte - "szeretetnek,

mely ösztönös, vagy lelki; ezt tudod tán.

Az ösztönből tévedés nem eredhet;

de lelki érzés tévedhet a tárgyban,

vagy: mert nagyon, vagy: mert gyengén szeretget.

Míg a Fő Jó felé foly rendes ágyban,

s mérsékeli magát a többiekben,

nem lehet bűnös semmi céda vágyban.

De ha rosszra fordul, vagy melegebben

vagy lanyhábban fut jóra mintsem kéne,

teremtmény fordul Teremtője ellen.

Megértheted már, hogy minden erénye

és minden bűne az ember fiának,

a Szeretet magvának a növénye.

S mert a Szeretet vágya: önmagának

üdve csak; attól el sohase térhet -

így öngyűlölet benne sohse támad.

S mert elszakítva semmi lény sem élhet

a legfőbb Októl: - aki szeret, annak

gyűlölete e fő Okhoz se férhet.

Így gyűlölet egyetlenféle van csak:

társaidnak baját szeretni - melynek

sárföldeden három formái vannak.

Van, aki társra buktán győzedelmet

remél, és ezért vágyik őt lelökni

polcáról minden büszkébb fényű helynek.

Van, kit, ha más fölülkerülne, gyötri,

hogy elveszt hírt, nevet, kegyet, hatalmat;

s így az ellenkező örömre költi.

És van, kiben sértéstől oly düh sarjad

naggyá, hogy bosszut éhez minden áron,

s az ilyen másnak csupa kárt akarhat.

A rosszra fordult Szeretet e három

faja lentebb sír; de most halld, a másik

- a jó iránti - hogy véthet, kitárom.

Mindenkinek szívében fölcsirázik

egy Jó fogalma, melyben nyugtot lelhet;

és azt elérni minden sziv csatázik.

S ha megismerni lanyha volt szerelmed,

vagy megszerezni, ezt a Jót: e körbe'

kell, igaz bánat után, vezekelned.

Van aztán jó, mely gyönge, hogy betöltse

a lelket, mert nem boldogság, se lényeg,

nem a minden-jók gyökere s gyümölcse.

Ki erre költi túlságát szivének,

az, három körben, föntebb szenved attól;

de, mért oszolnak így háromfelé meg,

elhallgatom, hogy rájöhess magadtól."

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!