 |
 |
 |
|
|||
| |||
| |||
| |||
|
|
|
|
|
|
Tartalom: "Isteni színjáték" A kiátkozottak Bár hirtelen szökésük szétszalajtá egyenként futni az emelkedőhöz, hová okosság sarkantyúja hajtá: én ragaszkodtam a hű Vezetőhöz; - hogy küzdtem volna nélküle az úttal? ki más vitt volna föl a hegytetőhöz? Olyan volt, mint kit önhibája furdal. Ó, tiszta, kényes lelkiismeret! kis vétség mily kínnal gyötörve szurdal! Amint láttam, hogy lassabban siet, s méltóságát nem veszti, futva, lépte, eddig bilincsbe vert figyelmemet tágulni érzém s nyilni, nézni végre s szemem a messze csúcs felé vetettem, mely legfölül szökött föl ott az égre! A nap, mely ízzón vöröslött mögöttem, árnyékká tört előttem, oly alakban, amint testemmel ellenzője lettem. Megijedtem, hogy egyedül maradtam, s vissza is néztem, mert riadva láttam, hogy nincs több árny a földön, csak alattam. De akkor: "Mért nem bízol a barátban? Nem hiszed, hogy veled vagyok s vezetlek?" - kezdte, akiben vigaszom találtam. "Este van most Nápolyban. Ott vetettek tagjaim egykor árnyat; ott nyugosznak, (mert Brindisiben halván, ott temettek): azért ha áthat rajtam a magas nap sugára, ne csodáld, mint nem csodálod, hogy az egek árnyékot nem okoznak. Hogy mégis érzünk, mint eleven állat, kínt, fagyot, és hőt, az Erő müvelte, mely mit hogyan tesz, azt ki nem találod. Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke át tud a végtelenségen röpülni, mely három személyt egy lényegbe rejte. Ne várd hogy a quián túl tudj kerülni, halandó! mert ha mindent látni tudnál, Máriának nem kellett volna szülni, sem annyi szomjnak epedni a kutnál: mert minden vágyók lettek volna látók, kiknek ma vágyuk örökös kinuk már: Aristotelest értve, s értve Plátót, és értve sok mást..." - Itt fejét leszegte s elnémult, és ez zavart némaság volt. Már ott valánk, hol út ered a hegyre; de lábunkat hiába gyorsitottuk, oly szörnyű volt a szikla meredekje. A legvadabb, leginkább elhagyott út felől könnyebben jutna át az ember Lerici s Turbia közt, mintsem ott jut. Itt, léptét megrekesztve; szólt a Mester: "Merre lehet a lejtős rész, ki tudja, amely felé szárny, fellebbjutni, nem kell?" És míg szemét ő leszegé az útra, mintha eszével tartana tanácsot, én pedig fölnéztem a sziklacsúcsra, balról lábát felénk mozgatni látszott egy árnycsapat, lassan, hogy azt hihetted, egyhelytt állnak, kiket föltűnni látsz ott. "Emeld föl" - mondtam - "pilláját szemednek: útba fognak már igazítni minket, ha te magadtól, Mester, nem tehetted!" Akkor szabad szemekkel föltekintett s szólt: "Lassan jönnek, menjünk hát elébük!" s: "Légy, édes fiam, jó reménnyel!" - intett. Oly messze cammogott még lomha népünk, mint egy jó dobó dárdát dobni tudna - holott már ezer lépésünk kiléptük -, mikor a part szikláihoz lapulva megálltak, mint ha vándorok megállnak s bús csapatjuk kétkedve néz az útra. "Ó, boldogan holt, ó, választott árnyak! a Békére, melynek üdvei" - kezdte költőm - "hiszem, mindnyájatokra várnak: mondjátok meg, hol visz a szirtövezte hegyre az út? mert annak, aki többet tud, jobban fáj minden percecske veszte." Mintha juhocskák aklukból kijöttek egy, kettő, három... míg a többi reszket gyámoltalan, s csak nézdeli a földet: s mint az első tesz, mind utána tesznek; ha ez megáll, mind rádülöng, s megállnak, nem tudva, miért, bárgyumódra, veszteg: úgy láttam én fejét a boldog nyájnak jönni felénk; és láttam, hogy szerényen néznek és méltóságot tartva járnak. S észrevevén, hogy megtöré személyem ott a barlang előtt a nap sugárát, és jobbfelől árnyam maradt a fényen: megálltak, kissé megvonulva, hátrább; s a többiek, kik jöttek nyomaikba, nem tudva, miért, ugyanazt csinálták. "Kérdés nélkül megvallom, mi a titka: emberi test ez, melyet láttok itt, mely a napfényt a földön meghasítja. Ne csudálkozzatok, mert jobb a hit: higyjétek, hogy nem Ég ereje nélkül mássza meg ez e szikla falait." - szólt Költőm; s hang kelt e Méltók körébül: "Forduljatok meg!" - s: "Menj előre!" - mondták, kezük hátával jelet adva végül. - "Akárki vagy te, kinek így bolyong át lábad e földön: fordulj énfelém, és mondd, láttál-e már valaha? mondd hát!" - szólt egy; és ekkor jól megnéztem én: szép szőke arc volt, megnyerő tekintet, de seb vágott át fél szemöldökén. Udvarias szó mihamar kimentett, hogy: sohse láttam. - "Nézz hát" - válaszolta s föllül a mellén egy mély sebre intett. "Én vagyok Manfréd" - mondta és mosolyga; - "Konstancia császárné unokája; és kérlek, majd ha visszatérsz honodba, menj szép lányomhoz, ki Sziciliára s Aragónára dísznek szülte sarját, s mondj igazat, ha más hír szálldogálna. Mikor két sebbel életem hatalmát megtörve érzém; lelkemet megadtam Annak, ki irgalomra nyújtja karját. Sok s szörnyű bűn volt, amit én sirattam; de tág a Kar, hogy várja kegyelem mind, ki hozzá tér bűnbánó tudatban. S Cosenza Papja, kivel Kelemen testem keresteté, ha ez igéket jól olvassa az égi levelen: még Benvenutónál a híd fölé tett jelek alatt csontom ma is nyugodna, hol nagy köveknek súlyos halma védett. Most zápor mossa, vihar hányja, dobja, hol, Verde mellé, kívül a határon kivitte, oltott gyertyákkal, titokba. De nincs átkuk, mely üdvbül úgy kizárjon, hogy, míg csöpp zöldje van csak a reménynek, az Úr szerelme reánk ne találjon. Való igaz, hogy kik titokban élnek, Egyház átkában, bár bűnbánva holtak, ezen a parton addig túl nem érnek, míg harmincannyi évig itt nem bolygtak mint amig élve konokságban jártak, ha szent imák ily sorsot föl nem oldnak. Megértheted most, mily javamra válhat, ha majd jó Konstancám elébe vitted a hírt, hogy láttál, s hogy még tart a zárlat: mert aki ott van, itt sokat segíthet."
Tartalom: "Isteni színjáték" Letöltés: "Isteni színjáték" Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія. Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.
Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!
|
|
|
|
|
|
