|
|||
|
Tartalom: "Isteni színjáték" Az óceán szigete Immáron jobb vizek fölé evezni emel vitorlát elmém kis hajója, s szörnyü Tengert maga mögé veszti; második Ország kerül íme szóra, ahol kitisztul az emberi szellem s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója. De itt a holt Poézis élni keljen, ó, szent Muzsák, mert tietek vagyok, és Kalliope valahára merjen kisérni hangján, melytől sápadott egykor a kilenc Pierída bűne, hogy nem reméltek bűnbocsánatot. A napkeleti zaffir enyhe színe, amely a tiszta lég arcán elömlött egész az ég első köréig: íme e szín most szemeimnek új öröm lett, hogy a halálos ködtől elbucsúztak, amelytől szembe-szívbe bú gyülemlett. A szép planéta, mely szeretni biztat, mosolyba vonta Keletet s homályba a Halakat, melyek mögötte úsztak. Én jobbfelé, e másik sarki tájra figyeltem: itt négy csillag fénye játszott: nem látta más még, mint Ádám s párja. Sugáruknak az ég örülni látszott. Ó, milyen özvegy Északunk vidéke, mert ehhez mérhetőt sohase látsz ott! De látásuktól visszaválva végre szemem az észak-sarknak forditottam, honnan letünt a Szekér égi képe, s im egy magányos agg állt közel ottan, akit ránézve már tisztelni kelle: apát fiúnak nem kellene jobban. Hosszú szakálla félig őszbe telle, mint haja is már s hullt, két ágra bomló: lehullt kettős sorát nyugtatta melle. És arcát ama négy szent lángból omló sugárok úgy feldísziték sugárral, hogy szembenézve naphoz lőn hasonló. "Kik vagytok itt, kik szemben a vak árral futtok az örök tömlöcöt kerülvén?" szólt, rázva haját a komoly szakállal. "Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény, s vezére a mély éjben lábatoknak, amelytől oly sötét az örök örvény? Hát a Pokol Törvényi úgy inognak? vagy változott a Végzés fönn a Mennyben, hogy barlangomhoz juttok, kárhozottak?" Vezérem akkor kézenfogva engem kézzel és szóval, s jellel inte, porba hajtani térdet, arccal egyetemben. És: "Nem magamtól jöttem!" - válaszolta - "Egy égi hölgy szállt kérni, hogy ne hagyjam egyedül ezt utján, a mély pokolba. S mert akaratod az, hogy bőven adjam elédbe, mint volt, esetünknek estét, nem lehet az enyém, hogy megtagadjam. Hát halljad: ez nem látta még az Estét, de oly közel volt ahhoz balgaságban, hogy perce volt csak, elkerülni vesztét. Azért hogy őt e vészektől kivágjam küldtek, amint már értésedre adtam; és nem volt más út, mint amelyre hágtam. A bűnök népét néki megmutattam s most megmutatom még e másik népet, mely itt tisztúl és kormányod alatt van. Hogy' hoztam eddig, hosszu lenne néked végig beszélni: föntről jött erőm, hogy vezessem hallani s látni téged. Nézd el hát, hogy idejött vakmerőn: Szabadságért jött, s édes a Szabadság: tudhatja, kinek holta Értte lőn: tudhatod, kinek nem drága mulatság volt egykor Uticában Értte veszned, hol ruhád dicsőülni várja napját. Az örök Törvényt nem sérthette ez meg, mert társam él még, s Minos nem köt engem, mert onnan jöttem, hol szüz árnya reszket, ó, nagy szív, Marciádnak, s sírva leng lenn, s bús szeme most is kér, hogy tartsd tiédnek; az ő szerelméért hallgass meg engem s hét országodon hagyj átmenni, kérlek: viszek tőled köszöntést néki, ha nem átallod, hogy rólad ott beszéljek." "Ó, drága volt szememnek Marcia, míg földön éltem, s amit ő" - felelte - "tőlem kivánt, meg kelle kapnia: de most a rossz folyón túl leng a lelke és Törvény áll, mióta itten élek, hogy többé rám nem hathat a keserve. De hogyha szent Hölgy küldött, égi lélek, mint mondod: ennyi szót nem kéne tenned, elég már, hogy amit kérsz, Értte kéred. Menj hát, s övezd a derekát fel ennek sima kákával, arcát mosd le szépen, de úgy, hogy meg ne hagyj rajt semmi szennyet: mert legparányibb ködfolttal szemében nem illenék, hogy bár a legkisebbnek Éden szolgái közt elébe lépjen. Köröskörül, hol e kicsiny szigetnek az ár veri alját, a lágy iszapban, nád, káka, sás nőtt buja zöld keretnek. Egyéb növény nem is terem meg abban, se fás, se lombos: mert a habtörésnek nem állja erejét, mely sohse csappan. S vissza se jőjj már erre, hogy ne késs meg: most kel a nap, az megmutatja rögtön szelídebb útját az emelkedésnek." Szólt, azzal eltünt: és én talpra szöktem, szótlan huzódtam közelebb azonban vezéremhez, s szememmel rajta csüggtem. És ő így kezdte: "Fiam, jőjj nyomomban: forduljunk vissza, mivel ott az aljjal egy szint felé hajlik a lanka nyomban." A szürkületen győzött már a hajnal: futott az; és én sejthetném a tenger vizét remegni messze, halk morajjal. Mentünk a sík magányon, mint oly ember, kit tévesztett útjára visszacsal vak reménye - s csügged, míg csak rája nem lel. S midőn elértünk oda, hol a harmat harcol a nappal, s oszlik bár, de lassan, oly részen, melyet árnyékok takarnak: láttam, hogy bölcs Vezérem óvatossan két kézzel a friss fűbe mártogat; s én, hogy szándékát, sejtve, támogassam, felé nyujtottam könnyes arcomat: és harmatos ujja föltárta mélyen rejlő szinét a pokolszín alatt. S mentünk aztán a puszta partszegélyen, amely hajózni sohse lát iránta hajóst, ki megérné, hogy visszatérjen. Ott megövedzett, mint amaz kivánta. Csodák csodája! - hogy a sást kitépte, ujra kihajtott a szerény palánta és helybe, nyomba, felnőtt rögtön épre.
Tartalom: "Isteni színjáték" Letöltés: "Isteni színjáték" Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія. Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.
Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!
|
|