Pokol: Tizenhatodik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

Nagy emberek a Pokolban

Oly helyen voltunk, hol már zaja hallik

a tulsó körben hulló nagy vizárnak:

olyan zaj, mint a méhkas hogyha zajlik,

mikor kiválni hármat láttam árnyat

együtt, azoknak egyik csapatából,

kik itt a kínok záporában járnak.

S felénk fut és kiált e kicsi tábor:

"Állj meg te, kinek látjuk a ruhádon,

hogy egy vagy romlott városunk hadából!"

Jaj, mennyi seb volt, arcon, mellen, háton,

(új s régi seb) husukba égve mélyen:

borzadok, ha csak emlékemben látom.

Kiáltásukra megállott vezérem

s felém fordulva szólt: "Most várj! Ezekkel

illő, hogy ember illően beszéljen.

És ha a tűz nem volna, melyet e hely

nyilaz, azt mondanám, az illem úgy szól,

hogy elibük sietni teneked kell."

Amint megálltunk, nyögni kezdtek újból;

haj, régi nóta! és elénk teremve,

forgó karikát csináltak magukból.

Mint birkózó mezítlen és kikenve

előnyt kinéz, fogásokat magának,

mielőtt ölre és ökölre menne:

úgy minden táncosa e karikának

fejét felénk forgatta s körbe járva

a lába ellenmondott a nyakának.

"Ha e buckás homokot megutálva

meg nem vetsz minket és amit mi kérünk

s bús csúf arcunkat" - szólt egy, meg nem állva -

"talán szivedet meglágyítja hírünk

megmondani ki vagy, hogy át e poklon

eleven lábbal járva bizton érünk.

Ez, kinek nyomát táncommal bekotrom,

bár meztelen jár s leégett szakálla,

nagyobb valaki volt, mint véled, otthon.

Ő a jó Gualdradának unokája:

ő Guidó Guerra: olyan ember élve,

ki ésszel, karddal a helyét megállja.

S ez ki itt tiprat nyomaimba térve,

Tegghiaio Aldobrandi: fönn a földön

haj, nem győzött tanács s józan érve!

És én, ki kínom itt velük nyöszörgöm,

Rusticucci Jakab valék; az asszony

volt, mindennél inkább, ami megölt fönn."

Lett volna ernyőm, hogy láng ne havazzon,

ledobom magam közibük bizonnyal

s nem vélem, hogy vezérem megakasszon.

De megsütött volna a tűz azonnal!

És jó kivánságom: ölelni őket!

nem tudott megbirkózni az iszonnyal:

"Hogy vetném meg" - szóltam - "a szenvedőket?

de olyan bánat kelt zavart szivemben,

amelyen lelkem csak lassan ha győzhet,

Kivált mióta mesterem is engem

figyelmeztetett illendőn beszélni

s hogy oly férfiak jönnek, mint ti, szemben.

A hazátokban kezdtem én is élni:

hol műveteket tisztelt nevetekkel

gyakran hallottam s szoktam is dicsérni.

Most az epétől a mézig megyek fel,

mint igérte utam igaz vezére,

de lejutnom előbb a centrumig kell."

"Ha akarod, hogy még soká kisérje

tested lelked" - így felelt a szellem -

"s hogy még a hírnek fénye túl is élje,

mondd meg, van-é bátor szív s régi jellem

még városunkban, s minden, aminek kell

vagy végzés volt, hogy mindez messze kelljen?

Borsiere Vilmos, aki e sereggel

nem régen nyög még (ott megy: nézd csak! az ott!)

eleget búsít minket rossz hirekkel."

"Új néped és hirtelen könnyü hasznod

rád annyi túlzást s gőgöket idéztek,

Firenze, hogy már magad is panaszlod."

Kiálték s szemeim magasba néztek,

s ők hárman, értve, hogy nekik feleltem,

mint aki igazat hall, összenéztek.

S ez lett a válasz, melyet íme nyertem:

"Ha többe máskor sem kerül beszéded,

boldog vagy: szólhatsz szabadon s emelten.

Hanem ha elhagyod majd e setétet

és visszaszállsz a kedves csillagokhoz

és hogy »Lenn voltam« jól esik mesélned,

rólunk is majd a felvilágba hirt hozz!"

Most a kör megtörik s mindannyi fut már,

kavargva lábaik, mint szárny ha csapdos.

Előbb mint egy Áment mondani tudnál,

eltűntek ők s vezérem jónak látta

menni tovább, nem állni itt az útnál,

Követtem s nem sok útat hagyva hátra,

az árhoz értünk, hol alig lehetne

hallanod önnön hangod bár kiáltva.

Mint a folyam, Veso hegytől keletre

az első folyam a bal-Appenínen,

melynek végig saját marad a medre

s amelynek neve Acquacheta; míg nem

pihent alacsony ágyba a lapályban,

de e nevét elveszti Forlin innen,

lezúg a hegyről egyetlen nagy árban

Alpesi szent Benedek klastrománál

(jobb volna, szállna száz külön sugárban),

itt épúgy zúgva, hirtelen alászáll

a sötét ár egy roppant szakadékon:

hogy sokáig hallván, süketre válnál.

Egy kötelem volt, kötözve derékon:

azzal akartam meghurkolni hajdan

a párducot, mely tarka és csalékony.

Azt ekkor derekamról lecsavartam,

mert mesteremnek utasíta jobbja

s átadtam néki csomózva, csavartan.

És ő most kissé elfordulva jobbra

s a parttól valamellyest hátralépve

a nagy mélységbe kötelem ledobja!

"Kell, hogy nagy ujság tünjön most elénkbe" -

mondtam magamban - "ilyen furcsa jelre:

vezérem olyan szemekkel kisérte!"

Ah, kéne, hogy az ember jól ügyelne

olyan mellett, ki nem csupán a tettet

nézi, hanem lélekbe lát a lelke!

"Amitől lelked gondolatja retteg,

várom, hogy fölfelé már" - szólt a mester -

"jön s nemsokára föltünik szemednek!"

Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el

az igaz szót se, hogyha nem kivánod,

hogy ollyat, amit meg se tettél, restelj.

De itt szólnom kell. Hát Komédiámat

hivom esküdve, olvasó, tanúmul,

ha nem igaz, akár ma sutba hányjad,

hogy láttam, a nagy vak ködből alulrul

uszkálva egy nagy szörny emelkedik föl

csodául s minden bátorságra gúnyul,

mint a búvár, ki visszatér a vízből,

hová leszállt, hogy horgonyát feloldja,

amelyben épen megakadt, a szirtről,

nyujtózkodik s lábait összetolja.

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!