Paradicsom: Harmincharmadik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

Az istenlátás

"Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,

teremtményeknél nagyobb és szerényebb,

ős célja az örök határozatnak:

természetünket a te tiszta lényed

megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő

teremtménnyé lett benned, s szent erényed

méhedben felgyújtá a tisztelendő

szerelmet, melynek örök melegébül

a Béke e Virága volt kelendő.

Te déli láng a Szerete egébül

vagy itt nekünk; és lenn az embereknek

élő forrás, melytől reményük épül.

Urnő, minden kegyek tőled erednek!

Aki nélküled vágyik szent malasztra,

szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.

S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:

jóságod gyakran azt a szenvedőnek

kérés előtt megadja, nem halasztva.

Jóság és nagyság benned egybenőnek,

és irgalmasság, s ami csak erénye

lehet teremtett lénynek, földi nőnek.

Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -

a mindenségnek mélyétől idáig

látta a szelleméltet, s szemefénye

most még magasabb, új látványra vágyik,

kér új erőért, fölhatolni, téged

kegyelemből az utolsó csodáig.

S én, mert soha még vágyam így nem égett

magamért sem, küldöm imámat érte,

kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,

a mely halandó voltából őt kisérte,

oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,

hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!

S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te

mindent tehetsz: hogy íly látás után is

maradjon épen magas vágyu lelke.

Győzzön hatalmad emberi voltán is!

Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel

könyörög - és velük az én imám is!"

Az égi szempár, melyet áldva kedvel

az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya

az ájtatós imát hallgatja kedvvel.

Onnan az Örök Fényre villana

e drága Szempár, hova nincs teremtmény,

ki tiszta szemmel bépillantana.

S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,

illőn, amint a szemem föltekintett,

égő kinját egyszerre elfelejtém.

Bernát mosolygott és kezével intett,

hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem

magától is már intése szerint tett.

Mert szememben mind tisztább fénnyel telten

a magában-egy Igaz sugarába

mind jobban-jobban behatolni mertem.

Innen kezdve látásomat hiába

vágyom leírni: gyenge lesz az ember

szava rá, és emlékezete kába.

Mint akit elfog álomteli szender,

s ébredve megmarad a benyomása,

de másra emlékezni nem bir, nem mer:

ugy tűnt el az én lelkem látomása;

valami édes megmaradt belőle

máig; s ki merne emlékezni másra?

Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;

s a Szibillának jósoló falombok

így szálltak szét a legkisebb szellőre.

Óh, égi Fény, te kit a földi gondok

s földi fogalmak soha föl nem érnek,

tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.

Csillanj fel újra szellemem szemének,

hogy látásomból egy szikrácska majdan

jusson azoknak is, kik még nem élnek.

Ha most malasztod könyörűlve rajtam

emléked e versekben visszazendül,

győzelmed híre terjedend a dalban. -

Akkor az éles, élő fényözöntől

ha elfordúlok, zavarva legottan

lelkem örökre zavart lenne szentül.

És én emlékszem, amint egyre jobban

tekintetem a végtelen Erővel

összekapcsolni bírva bátorodtam.

Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel

szétolvadó látásban elvegyülni

megáldtál engem kegyelemmel, bővel.

S láttam mélyében három-egybe gyülni,

szeretettel kapcsolva egy tömeggé,

mi ittlenn szerte szokott elegyülni;

substantiát és accidenset eggyé

és habitust, egy-fénynek, egy-valónak

lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.

Egyetemes formáját e csomónak

hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom

tágabbra tártan örülök a szónak.

Egy perc mélyebben elaltatta gondom',

És Argo árnya, Neptun döbbenése

huszonöt századát legyőzte pontom.

Lelkem ekként egészen belevésve

merően és figyelve, mozdulatlan,

a bámulásból izzott tüzelésbe.

Olyanná lesz a lélek ama Napban

merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,

lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.

Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,

benne gyül; s ami rajta kívül elvét

minden célt, benne célba jut egészen.

Dalom ezentul kurtán fogja tervét,

mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,

ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.

Nem hogy tán egynél több kép rajza termett

benne, mert mindig egy marad az élő

fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:

hanem mert tőle mind érttebbre érő

látásom ott látását úgy cserélte,

mintha kép képet lenne megcserélő:

a fénysürű mögé, a tiszta mélybe

három kör áradt, élesen kiválván,

háromszin és egy átmérőjü térbe.

És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,

tükrözte föl, s e kettő lehelése

a harmadik, belőlük egyre szállván,

Mily kurta a szó íly elképzelésre!

S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,

olyan hogy kevés becsülni "kevésre".

Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!

Magadat érted csak, s magadtól értve

magadat értőn szereted s mosolygod.

S ama körforgás, amely így megértve

olyannak látszott, mint a visszavert fény,

amint sokáig néztem bele kérdve,

magában, s színét színeibe rejtvén

a mi képünkben festődött keretté,

hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.

Miként a mérnök, ki a kört szeretné

megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,

de mérő elvét hasztalan keresné:

ollyá tett engem ez uj látomásom

töprengve tudni, hogyan egyesűle

kör a képpel, s hogy árad át egymáson,

de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -

mig villám fénye tárta szememet fel

és égő vágy ekként teljesűle.

Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,

de folyton-gyors kerékként forgatott

vágyat és célt bennem a Szeretet, mely

mozgat napot és minden csillagot.

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!