Paradicsom: Tizenhatodik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

A régi nemesség

Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség,

én nem csodálom, ha a földi népet

arra birod, hogy benned dicsekedjék

lenn, ahol minden érzés bűnbe téved:

ha fenn, hol egy se tér a ferde útra,

mondom, az égben, voltam büszke véled!

De oly köpeny vagy, mely hamar lesz kurta!

mert jár az Idő éles ollajával,

s csak azé tart, ki napról-napra toldja.

Az "ön"-nel kezdtem, melynek hangja rávall,

hogy hajdan tiszteletből mondta Róma,

s melyet ma már kevesek ajka vállal;

és Beatrice kissé elhuzódva

mosolygott, mint a hölgy, aki köhintett,

mikor elcsattant a Ginevra csókja.

Kezdtem: "Ön ősöm! ön volt, aki minket

nemzett! Ön magamnál emelt nagyobbra!

Ön szólni teljes bátorságra intett!

Szívem az örömnek elönti habja

ezer forrásból, s legnagyobb talán,

hogy kibírja és nem reped meg abba.'

Mondja hát nékem, drága ősapám,

kik voltak ükei és milyen évek

jegyződtek gyermeksége hajnalán?

Szent János nyája mi volt s merre széledt,

mekkora volt, s kik voltak benne akkor

méltók, akiknek széke legkevélyebb?"

Miként szélben hirtelen fuvalatkor

parazsat: láttam e fényt fölszökellvén

lobbanni a hízelkedő szavaktól,

s szememben ekként új szépségre kelvén

fülemben édes, meleg hangja csengett,

de nem korunknak modern mái nyelvén,

s szólt: "Amióta a szent Ave zengett

addig, amikor terhétől szülése

megkönnyítette anyámat, ki szent lett,

ötszáznyolcvanszor, egy percet se késve

fordúlt e csillag, oroszlánja lángos

talpa alá, mely új tűzre igézte.

Hol őseim s én születénk, tanyánkhoz

közel, ér évi versenytek futója

a szélső várost kerítő palánkhoz.

De őseimet elég ennyi szóra

méltatnom; honnan jöttek? kik valának?

szebb tán hallgatni, mint beszélni róla.

Keresztelőnek és Hadak urának

szobra közt akkor fegyverfogható nép

vala ötödrész csapata a mának.

De a polgárság vére tiszta volt még

az utolsó művesig, nem keverve

Campiét, Figghinéét, Certaldóét.

Óh, jaj! jobb volna ék módjára verve

e népek közt még mint szomszédjuk ülni

Galluzzón s Trespianón túl se kelve,

mint őket határunkban tudva, tűrni

Aguglion és Signa parasztja bűzét,

ki már szemét csalásra köszörűli.

Ha ama legmélyebbre vetemült nép

nem nézné Cézárt mintegy mostohája,

hanem mint édesanya magaszültét,

sok, ki Flórencben boltokat csinál ma

s polgár: Simofontiba visszafutna,

ahol koldulva házalt nagypapája.

És Montemurlo Conti-kézre jutna,

s Acone papjához tartozna Cerchi

s talán Grevéhez Bondelmonti, újra!

Mindig veszélyes a népet keverni,

mert a város romlását, mint a testét,

beléjutott rossz új anyagra termi.

Vak bika előbb megtalálja vesztét,

mint vak bárányka; és egy szablya szúrni

jobb lehet ötnél, ha gonddal hegyezték.

Nézd, hogy' ment tönkre Urbisaglia s Luni

s utánuk már hogy, mennek tönkre, hullnak

a hanyatlásba Sinigaglia s Chiusi:

s akkor nem érzed csodásnak, sem újnak

hallani, hogy a családok kihalnak,

mikor még a városok is kimúlnak.

Halált hordoznak minden birodalmak,

mint ti; csak tovább rejtik, mivel hosszú

éltük van - s kurta az emberi sarjnak.

És mint a Holdnak égforgása, lassú

szüntelenséggel partokat ha fed s tár:

Firenze époly forgó, lenge sorsú,

azért csodálatosnak azt se vedd már,

mit most mondok, elődbe vágyva híni

ős népét, kiket a Múlt tőled elzár.

Láttam az Ughi, Greci, Catellini

fajt, Normannit, Filippit, Alberighit

nagynak előbb, majd pusztulással víni.

A sok nagy-nagyot, s a sok régi-régit,

az Arca-házat és Sanella-házat,

Soldanierit, Ardinghit, és Bosteghit.

A farnál, melyet ma annyi gyalázat

terhel, hogy már a bárka szinte süllyed,

mit hajdan annyi vihar szele rázott,

láttam akkor, hogy hűn őrködve ülnek

a Ravignan-ok, Guido gróf, s akikre

a Bellincion név címei derülnek.

Pressa immár a kormányt megkerítve

tudta forgatni; s Galligai úrnak

arany fogó volt már kardjára ütve.

Már amaz Oszlop pettyei virúltak;

s Sacchetti, Giuochi, Fifanti, Barucci,

s Galli; s akik a Mérlegért pirulnak...

Virult a törzs már, melyből a Calfucci

vére eredt; és a curuli székbe

beült a Sizi faj, s az Arrigucci.

Óh, hányat láttam, akit büszkesége

letört ma már! s arany lapdát hajítva

virúlt Firenze, s nagy tettekben ége.

Igy éltek azok atyjai, akik ma

ha stallum ürűl, zsákká hízni zsákján

beülnek, mint a saját javaikba.

A hetyke faj, mely űzi, mint a sárkány

azt, aki fut; de ki fogát mutatná

vagy erszényét; szelíd lesz, mint a bárány,

már naggyá nőtt, kicsiből szörnyü naggyá;

vágott is, hogy rokon lett ipja révén,

Ubertini Donato arcokat rá...

Már Fiesoléból piacunkra térvén

ott lakott Capponsacchi; s Infangato

s Giuda jó polgár lett, hazádban élvén.

Igaz, bár hihetetlen és kiáltó:

a Perákról van nevezve a Porta,

a belvárosba szűk útat bocsájtó.

Mindenkit, aki büszkélkedve hordta

szép címerét a nagy Bárónak - okkal -,

ki nélkül Tamás ünnepe ma csorba,

ő már lovaggá tett, nemesi joggal;

bár ma a néppel vágyik összefogni

olyan is, ki ezt bírja zsinorokkal.

Megvolt már Importuni s Gualterotti;

és még ma is nyugodtabb lenne Borgo,

csak új szomszédhoz ne kellene szokni...

A Ház, melytől Firenze könnye csorgó,

mivel az ő jogos boszúja tette,

hogy sorsotok ma vígből búsra forgó,

még díszben állott, lakóival egybe';

óh, Buondelmonte! mégis mért futottál

nászától, másnak csábjait követve?

Sok volna víg, aki szomoru lett már,

ha az Emába vesztett volna Isten,

mikor először közibénk jutottál.

De ama csorba kőnek, mely a vízben

tükröz a hídról, áldozva, Firenze

kellett, hogy minden békét elveszítsen.

Ezekkel és másokkal én szerencse

ölén láttam még, és könnye se csordult,

mert nem volt hír, mely siralmát jelentse;

ezekkel békében és sohse csorbúlt

hűségben láttam népét, hogy a liljom

visszafelé lándzsáján sohse fordúlt,

s nem volt viszály még, hogy vérszínbe' nyíljon."

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!