 |
 |
 |
|
|||
| |||
| |||
| |||
|
|
|
|
|
|
Szerző: Tanúságtétel,
„Kiszabadított a sírgödörből, ki az iszapból és mocsárból. Sziklára állította lábamat” — ezeket a szavakat egy lelkigyakorlaton hallottam, már a megtérésem után. Egy olyan ember mondta, aki szintén megtért. Azt hiszem, ezek a szavak fejezik ki a legjobban azt, amit az Úr az életemben tett…
Már egy ideje szeretnék tanúságot tenni arról, amit a Jóisten az életemben és a szeretteim életében tett. Egyenesen a kötelességemnek érzem, hogy megtegyem ezt Isten dicsőségére. Az életem olyan mindenféle volt. Nagy részében nem is „éltem”. Minden nap küzdelem volt a számomra, és meg akartam halni, hogy ne kelljen tovább szenvednem. Egy látszólag normális családban születtem. A szüleim továbbadták nekem a hagyományos hitet. Gyerekkoromban nagyon félénk és szégyellős voltam, mindentől féltem, és mindig félrehúzódtam. Kamaszkoromban felfedeztem az önkielégítést, és ez gyorsan tragikus függőséggé nőtte ki magát. Kívülről engedelmes, rendes, nyugodt fiúnak tűntem, de a szívemben nagy tragédiát éltem át. Az önkielégítés minden alkalommal mélyen megsebzett, sivárrá tette a szívem, és egyre erősebb félelmet váltott ki bennem. Újra és újra megígértem, hogy ez volt az utolsó alkalom, de csak néhány napig bírtam. Bár a legnagyobb bűnösnek tartottam magam, mégsem gyóntam meg ezt a bűnömet. Nagyon szégyelltem magam, és féltem, hogy mit szólna a pap. Súlyos bűn állapotában vettem magamhoz az Eucharisztiát. Ez még jobban megsebzett, és lelkiismeret- furdalást ébresztett bennem. Amikor valaki meghalt, megbetegedett a családban, vagy valami rossz történt, úgy gondoltam, hogy ez miattam van, az én bűnöm következménye. Néhány évvel később, az általános iskola végén meggyóntam a bűnömet, de a problémám nem oldódott meg. Az egyre ritkuló gyónások után csak pár napot bírtam ki, és megint ugyanott voltam, a tisztátalanság bűnében. Beléptem a serdülőkorba. A testemben és a kinézetemben bekövetkező változások elmélyítették a félénkségemet: még inkább elszigetelődtem. Csak pár barátom volt. Csodabogárnak tartottak, én pedig féltem az emberekhez szólni. Az időmet a tanulmányaimnak szenteltem, jól tanultam. Hobbim is volt, ami szerencsére egy kicsit segített a gyötrődéseimben. A középiskolában voltam először depressziós: öngyilkossági gondolataim voltak, képtelen voltam örülni az életnek, és minden nap nagy erőfeszítést jelentett a számomra. Nem tudtam, hogy ez betegség. A rokonaim közül senki sem vette észre, én meg a szégyenlősségem és a félénkségem miatt senkinek sem beszéltem róla. De a legrosszabb csak ezután jött… Szívemben nagyon vágyódtam a szeretetre és az elfogadásra. Amikor az osztálytársaim elkezdtek lányokkal járni, nagyon féltem, hogy nekem sosem lesz barátnőm. Nagyon alulértékeltem magam. Nem fogadtam el és nem szerettem önmagamat, sőt, lassanként gyűlölni kezdtem magam. Bejutottam a főiskolára. Ez volt életem legrosszabb időszaka. Egyrészt ott volt a sok kötelesség (előadások, tanulás), másrészt a küszködés a gyöngeségemmel, a bűnömmel. Nagyon nehéz volt. Isten nélkül éltem. Bár tudtam, hogy Isten létezik, egyre inkább eltávolodtam tőle. Gyilkoltam a lelkiismeretemet. Az öngyilkossági gondolatok egyre erősödtek. Az önkielégítés volt az egyetlen „szórakozásom”. Átkoztam a napot, amikor megszülettem. Káromoltam az Istent, mintha ő tehetne mindenről. Nem érzékeltem, hogy segíteni akar rajtam például az egyik barátom által, aki folyton hívott az egyetemi pasztorációs központba. Egyszer el is mentem a találkozóra, de túlságosan kemény volt a szívem, és képtelen voltam meglátni Isten kegyelmét. Súlyos gondjaim ellenére is sikerült kitűnően lediplomáznom, de ez sem hozott boldogságot. »Olvass tovább: Published in October 2020. Read more Christian articles (Hungarian)
Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!
|
|
|
|
|
|
