 |
 |
 |
|
|||
| |||
| |||
| |||
|
|
|
|
|
|
Szerző: Małgorzata Radomska,
Isten kitartóan keresi az ember szívét, ezért nemegyszer rendkívüli jelekben mutatkozik meg nekünk. Egy ilyen jel, mely arra mutat rá, hogy Jézus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, nyilvánult meg Boldog Alexandrina Maria da Costa életében is, aki 13 éven keresztül csak az Eucharisztiával táplálkozott. Nem volt képes normális ételt és italt magához venni, az élete így ellentmondott a természetes biológiai törvényeknek…
UgrásAlexandrina da Costa egy egyszerű portugál leány volt. 1904. március 30-án született egy faluban, Balasarban. Bár nem örvendett a legjobb egészségnek, mégis energikus, mosolygós és dolgos volt. Ahová csak ment, mindenhol a társaság lelke volt: otthon, ahol édesanyjával, Maria Annával és nővérével, Deolindával élt, az iskolában, a munkában. Már fiatalkorában dolgoznia kellett az egyik helyi gazdaságban, mivel a családban nem volt apuka. De nem sokáig dolgozott ott, a tulajdonos ugyanis gyakran megszegte a munkaszerződést, és ki akarta zsákmányolni a lányt. Alexandrina tehát új munkát talált: Deolindával és pár barátnőjükkel együtt varrással kerestek pénzt. Esküvői ruhákat varrtak a barátnőik számára. Amikor a munka nem ment, Alexandrina a színészi tehetségét kihasználva az életből vett vicces anekdotákat játszott el a barátnőinek, hogy kissé felvidítsa és munkára serkentse őket. Egy nap munkába merülten ültek az asztalnál. Egyszerre távolról kiabálást és durva nevetést hallottak. A hangok lassan közeledtek, és egyre jobban kivehetőek voltak. Alexandrina megijedt, amikor felismerte köztük volt gazdájának a hangját… Három férfi közeledett feléjük. Deolinda mintha valamit megsejtett volna, szólt a barátnőinek, hogy zárják be az ajtót. Nem sokkal ezután lépések zaját hallották a lépcsőkön, majd kopogást az ajtón. Nem nyitották ki, ezért a türelmetlen férfiak más bejáratot kezdtek keresni. Egyikük felmászott a létrán, hogy egy nyíláson át jusson be, de azt a lányok eltorlaszolták a varrógéppel. A feldühödött férfi kalapáccsal szétütött néhány deszkát, és behatolt az ebédlőbe. Deolindának egy barátnőjével együtt sikerült az ajtón keresztül kijutva a lépcsőkön lefutniuk, de ott a másik két férfi várta őket. Alexandrina egyedül maradt a gazemberrel szemben. Nem volt más menekvés, csak a nyitott ablak, így hát leugrott a négyméteres magasságból… Amikor földet ért, szörnyű fájdalmat érzett a hátában. Egy pillanatig mozdulni sem bírt, de aztán a lehető leggyorsabban felkelt, és futott segítségért a csapdába esett társai számára. Olyan elszánt, határozott és erős volt, hogy a kiabálásától megijedt férfiak elmentek anélkül, hogy a céljukat elérték volna.
Alexandrina hamarosan érezni kezdte az esése következményeit, melyek fokozatosan megbénították és félreállították őt a mindennapi életből. A kamaszlány számára ez valódi küzdelem volt. De nem veszítette el a gyógyulásba vetett reményét. Spontán hitével meg volt győződve arról, hogy Jézus teljesítheti vágyát, hogy misszióba mehessen. Jézus azonban lassanként felfedte előtte az ő tervét. Lépésről lépésre vezette őt egyre mélyebbre, és megmutatta neki vele kapcsolatos vágyát… TeljességA betegeskedése idejét kitöltő mindennapi találkozások, a barátnőkkel folytatott beszélgetések és kártyajátékok egy idő után már nem elégítették ki. Valami több vonzotta… Valami, amit még nem volt képes megnevezni. A szíve a teljességre vágyott. A mélybe vezető út nem volt könnyű. Alexandrinának el kellett jutnia onnan, hogy megpróbálja befolyásolni az Isten akaratát, odáig, hogy felfedezi és feltétel nélkül elfogadja. Sokszor le kellett mondania a jó vágyairól — például arról, hogy a plébániaközösség tagjaival elmenjen a fatimai zarándoklatra. Az édesanyjának és Deolindának sem segíthetett a mindennapi háztartási munkákban. Nem bírt szentmisére menni, napról napra fogyott az ereje, s már fel sem tudott kelni az ágyból. Nemcsak a testi betegség kínozta, a benne dúló belső küzdelem még rosszabb volt. A gonosz lélek arról győzködte, hogy Szűz Mária elutasítja őt, és hogy Jézus nem fogadja el az áldozatát, mert nem tud elmenni Fatimába. Igyekezett elke lázadással, csalódottsággal teli gondolatokat sugallt neki. Ezek a kísértések bántották a lelkét, ám az egyre intenzívebb imával sikerült legyőznie őket.
Egy napon hangot hallott a szívében, mely mindent megmagyarázott neki. Jézus ezt mondta neki: „Légy mellettem a Legszentebb Szentségben. Éjjel-nappal be vagyok zárva a szentségházba, és arra várok, hogy szeretetemet és kegyelmemet adhassam mindazoknak, akik meglátogatnak engem. De nincsenek sokan. Nagyon magányos, elhagyatott és megbántott vagyok… Sokan nem hisznek abban, hogy létezem, és hogy a szentségházban lakozom. […] Mások hisznek benne, de nem szeretnek és nem látogatnak meg. Úgy tesznek, mintha nem is léteznék. […] Kiválasztottalak, hogy velem légy ezen a kis menedékhelyen.” Ez döntő pillanat volt Alexandrina számára. Megértette, hogy nem a gyógyulás a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy a körülményektől függetlenül mindig teljesítse Isten akaratát, és igenjével válaszoljon Jézus vele kapcsolatos szándékaira. Saját vérével írt választ egy szentképre: „Jézusom, véremmel ígérem Neked, hogy nagyon foglak szeretni Téged. Legyen a szeretetem akkora, hogy a keresztet átölelve haljak meg. […] Szeretlek Téged, és irántad való szeretetből haldoklom, szeretett Jézusom. A te szentségházaidban akarok lakni…” A legjobb rész„Jézusom — mondta egy nap imádság közben —, ajánlj fel engem magaddal az örök Atyának ugyanazokért a szándékokért, amelyekért magadat is felajánlod. […] Életem minden pillanatát, minden nappalt és minden éjszakát, akár örömben, akár bánatban, magányosan vagy társaságban, de úgy akarom átélni, hogy vigasztaljalak, imádjalak, szeresselek és dicsőítselek téged. […] Egyetlen szentségházban, egyetlen helyen sem, ahol szentségi módon lakozol, elő ne fordulhasson a világon mától kezdve mindörökké, hogy nem hangzik fel: Jézusom, szeretlek! Jézusom, egészen a tiéd vagyok! A te áldozatod vagyok, az Eucharisztia áldozata, olajlámpa vagyok szereteted börtönében. […] Jézus Anyja és az én Anyám, hallgasd meg imámat: neked szentelem testemet és szívemet, tisztítsd meg, legszentebb Szűz, és töltsd be szereteteddel. Vigyél el a szentségházakban elrejtett Jézushoz, hadd legyek lámpás, mely világít mellette egészen a világ végezetéig…” Innentől kezdve Alexandrina betegségének órái a szentségházakhoz tartó lelki zarándoklatokkal, Jézus lábainál lakozással teltek. Jézus biztosította őt: „A legjobb részt választottad, mint Mária. A szentségházban való jelenlétem iránti szeretetet választottad, ahol nem testi, hanem lelki szemeiddel szemlélhetsz engem. Valóban jelen vagyok ott: testemmel és véremmel, lelkemmel és istenségemmel — mint a mennyországban…” Jézus abban az időben azt is rábízta a leányra, hogy törődjön a papokkal. Engesztelt értük. Felajánlotta a fájdalmát, a küzdelmeit és az imáit, hűségükért meg új hivatásokért esedezve. A Vőlegény felfedte előtte Szívének titkát. Azt akarta, hogy az egész világ Szűz Mária Szeplőtelen Szívének legyen szentelve: „Azt akarom, hogy a világ a legszentebb Édesanyámnak legyen szentelve. Ez az orvosság a világot fenyegető számtalan veszély ellen.” ÉhségAlexandrina ereje a szenvedésben az Eucharisztia mindennapi vételéből fakadt. Ennek köszönhetően bizalmas kapcsolatban élt Jézussal. Önéletrajzában így emlékszik vissza arra a napra, amikor először vette őt magához: „Ez az esemény belevésődött a lelkembe. Úgy éreztem, olyan szorosan összekapcsolódtam Jézussal, hogy már sohasem szakadok el tőle. Mintha átvette volna az uralmat a szívem felett. Nem vagyok képes kifejezni az örömöt, ami eltöltött.” Attól kezdve szó szerint éhezett az Eucharisztiára. Még a balesete előtt egy napon, amikor súlyosan megbetegedett és magas láza volt, így kérte anyját: „Jézust akarom…” Amikor anyja a kezébe adta a keresztet, a leány ezt suttogta: „Nem így, hanem az Eucharisztiában…”
Most, amikor a teste már teljesen megbénult, az eucharisztikus Jézus volt a legnagyobb vigasza. Sajnos, a plébánián papváltás volt, és az új pap egy olyan szabályt vezetett be, hogy a betegeknek csak havonta egyszer viszik el az Oltáriszentséget. Ebben az időszakban Alexandrina bizalmasan ezt mondta a lelkivezetőjének: „Még nem vettem magamhoz az Úr Jézust. Istenem, mennyire fáj! Kérem, imádkozzon Urunkhoz, hogy végtelen irgalmában találjon valamilyen módot. […] Ha fizethetnék érte, és Jézust elhoznák nekem a pénzért… Hogy mennyit nem adnék érte!” Abban az időszakban Jézus más módon érkezett hozzá. A lány erről ezt írta: „A tőlem telhető legnagyobb buzgósággal sok lelki áldozást végeztem, és az Úr Jézus ezért megjutalmaz.” Az óránkénti lelki áldozás szokását ettől kezdve élete végéig megtartotta, még akkor is, amikor a helyi plébános meggondolta magát, és már mindennap elvitte hozzá az Eucharisztiát. Orvosság1937 áprilisának végén Alexandrina állapota kritikussá vált. Teljesen kimerült, éjjel-nappal hányt, a pap háromszor imádkozta mellette az imát a haldoklókért. Alexandrina így emlékszik erre: „Láttam a plébánost bejönni a szobámba, s amikor felismertem, azt mondtam neki: »Szeretném magamhoz venni Jézust.« Így válaszolt: »Jól van, gyermekem, keresek egy nem átváltoztatott ostyát, és ha nem hányod ki, elhozom neked az Úr Jézust.« És így is tett. Amint lenyeltem az ostyát, ki is hánytam. A plébános nem akarta nekem elhozni az Úr Jézust, de valaki azt mondta: »Atya, a nem átváltoztatott ostya nem Jézus.« Akkor úgy döntött, hogy elmegy egy átváltoztatott szentostyáért. Azt magamhoz vettem, és nem hánytam ki. Soha többé nem szűntem meg magamhoz venni az Úr Jézust. Amikor magamhoz vettem őt, a hányinger megszűnt, és fél óráig nem tért vissza. A kritikus állapot elég sokáig tartott, és 17 napon át semmit sem ettem, nem is ittam — egyáltalán semmit. Az orvosságom Jézus volt.” »Olvass tovább: Published in October 2020. Read more Christian articles (Hungarian)
Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!
|
|
|
|
|
|
